Pillants be a Dunakanyar FM kulisszái mögé
Talán mindannyian elgondolkodtunk már titokban azon, hogy milyen érzés lehet egy rádióban dolgozni, műsort vezetni, vagy csak egyáltalán mikrofonba beszélni és visszahallani a saját hangunkat. Az emberek többsége reggelenként készülődés közben, a metrón vagy a dugóban üldögélve szívesen hallgat híreket, zenét vagy beszélgetős műsorokat, és nekem most abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy meghívott vendégként az I love Dunakanyar oldal képviseletében, kipróbálhattam magam a mikrofon mögött a Dunakanyar FM stúdiójában.
Egy korábbi munkahelyemen két éven keresztül minden csütörtök délelőtt én ültem a rádió stúdiójában, nagyjából 300 ember hallgatta a hangomat, és az általam játszott zenéket. Ám ez egy kis házi rádió volt, esélyem sem volt arra, hogy hatalmasat bakizzak vagy belesüljek a mondandómba, így tulajdonképpen nem igazán volt tétje a dolognak. Március elseje óta azonban már két alkalommal, telefonos megkeresésre, lehetősem volt bemutatni a Dunakanyar FM hallgatóinak Visegrád és Esztergom főbb látványosságait és tavaszi programjait, ezt követően pedig egy szép keddi napon személyesen is felkerestem a rádió épületét.
Biztosan nem kell bemutatnom azt az érzést nektek, amikor izgalmatokban úgy keltek fel reggel, hogy olyan hevesen dobog a szívetek, mintha órákon belül világkörüli útra indulnátok, hirtelen 150-re ugrik a vérnyomásotok, és azt érzitek, hogy két percen belül elmegy a hangotok és képtelenek lesztek megszólalni. És még meg sem ittam a reggeli kávémat. Ezerszer elképzeltem a rádió munkatársait magam előtt, gyakorlott cikkíróként utánajártam az összes műsornak, minden műsorvezetőnek, az ő korábbi munkahelyeiknek, és majdnem a kiskutyáik nevének is, de talán az már túlzás lett volna.
Szeretek felkészülni mindenre előre, szeretek tájékozott és magabiztos lenni. Nos, ez a magabiztosság azonnal el is szállt egy hatalmas képzeletbeli héliumos luficsokor kíséretében a felhők felé, amint leszálltam a buszról a megfelelő megállónál. A bejárati ajtón belépve megnyugodtam, hogy van lift, mert a negyedik emeletre felérve már tényleg nem lett volna levegőm megszólalni, és valóra vált volna az egyik legnagyobb félelmem.
Rossz szokásom, hogy mindenhova túlságosan korán érkezem, ezért általában fél órát álldogálok mindenhol, közben vadul lapozgatom a telefonomat és a híreket bújom. Most úgy döntöttem, hogy bemegyek Bakonyi Csabához, az Úton-útfélen műsorvezetőjéhez, bemutatkozom neki személyesen és megköszönöm a kedves invitálást. Arra nem számítottam, hogy Szegi Attila azonnal leültet a stúdióban és két perc múlva a reggeli műsorban elhangzik a „köszöntjük Kristóf Esztit, aki az I Love Dunakanyar szerkesztőjeként látogatott meg minket a stúdiónkban” mondat.
Tartalomjegyzék:
Milyen valójában egy ilyen stúdió? Mit érez az ember, amikor mikrofonba kell beszélnie? Milyen hallani a saját hangod és neved egy rádióban?
Izgalmas és varázslatos érzés. Olyan kulisszatitkokat láthatsz és hallhatsz, amire biztosan nincs lehetőséged a metrón, vagy a dugóban üldögélve. Gondolnátok például, hogy bármerre mentek, mindenhol olyan emberekkel találkoztok az épületben, akiknek csodálatosan szép hangjuk van? Én nagyon élveztem figyelni, hogy nekik mennyire természetes az, hogy ilyen gyönyörű az orgánumuk, miközben persze teljesen nyilvánvalóan hozzászoktak már a saját hangjukhoz és talán ahhoz is, hogy sokan megdicsérik azt. Beszélgettem néhányukkal a folyosón, és volt, aki azt mesélte, hogy gyakran előfordul vásárlás közben, hogy felismerik a hangját, és azon gondolkodnak az emberek, hogy vajon honnan ismerhetik őt.
Visszatérve arra a pillanatra, amikor a stúdióba csöppentem, a legnagyobb meglepetés nem is akkor ért, amikor bemondták a nevem, és az általam képviselt oldal nevét élő adásban, a legizgalmasabb az volt, amikor kérték, hogy vegyem fel a fejhallgatót, igazítsam magamhoz a mikrofont és helyezkedjek el kényelmesen. Nagyon lámpalázas voltam, de a műsorvezetők mindhárman kedvesen és érdeklődve fogadtak, odafigyeltek arra, amit mondok, és segítettek abban, hogy feloldódjak a székemben. Nem tudtam nem észrevenni ismételten, hogy milyen szép a beszédhangjuk. Miután három férfival kerültem egy helyiségbe, nőként még inkább bennem volt a drukk, ami az élő adásba kerülés közeledtével egyre nőtt. Tudjátok, hogy milyen kemény munka műsort vezetni?
Figyelned kell a hírek idejét, a reklámoknak szánt perceket, visszaszámolsz, kiválasztod a zenéket, amiket hallhatnak majd a hallgatók, előre kell gondolkodnod beszélgetés közben, élőben felhívsz különféle érdekes foglalkozású embereket, koncentrálnod kell a műsorvezető társaidra, és fel kell készülnöd a témából is, amiről éppen beszélsz. Emellett nyilván az a cél, hogy a hallgatók számára érdekes adást készíts. Ott ültem a székemben, figyeltem a hatalmas órát és felmértem a stúdiót.
Mikrofonok, monitorok, papírok, mindenféle tekergetős, csavargatós és húzogatós kütyü mindenhol. Ha túl közel hajolsz beszéd közben a mikrofonhoz, akkor minden lélegzetvételedet, sóhajtásodat hallani lehet majd, ha túl távol ülsz, akkor nem hallatszik a hangod. Ám ezerszer kellemesebb a hangodat visszahallani így, mint amikor egy átlagos vidofelvételt hallgatsz. Nem magas és furcsa a hangod, kicsit talán még én is úgy éreztem, hogy élvezhető voltam. A Dunakanyarban nőttem fel, szívesen beszélek a településekről, a programokról, a látványosságokról, és egy olyan oldalnak írok cikkeket, ahol jól érzem magam és szuper az együttműködés. Az izgalmam csak és kizárólag a rádiózásnak szólt, és be kell vallanom, sokkal több érdekességet láttam és hallottam, mint remélni mertem.
Néhány nappal később ismét visszatértem a Dunakanyar FM épületébe, ahol az Úton-útfélen műsor vendége voltam. Lehetőségem volt beszélgetni Szűcs Balázs programigazgatóval is, aki nagyon kedvesen fogadott és bemutatta nekem a rádiót, így az általam gyűjtött tapasztalatok mellett azt is megtudtam, hogy a Trimedio cégcsoport foglalkozik a rádióadó üzemeltetésével, pályázaton nyerték a frekvenciát, amin most a Dunakanyar FM-et hallgathatjuk. Bár Balázsnak nincs személyes érintettsége a Dunakanyarban, de elmondása szerint nagyon szereti a térséget, élvezi a települések hangulatát és a Duna közelségét. Megtudtam, hogy a rádió indulását őszre tervezték, ez végül sok ember együttes munkájának köszönhetően 2017. március elsején valósult meg.
Beszélgetés közben kérdésemre, hogy a jövőre nézve milyen célokat tűztek ki maguk elé, Balázs elmondta, hogy bár közszolgálati rádió lévén tartaniuk kell magukat a szöveges és zenei részek arányához, elsődleges céljuk az, hogy megszerettessék magukat a hallgatókkal. A hallgatottságot ugyan nem lehet még számokban mérni, de kaptak már visszajelzést Angliában és Amszterdamban élő magyaroktól, akik hallgatják a rádiót. Az információszolgáltatás mellett hétvégenként például slágerlistákat is hallgathatunk, ami iránt természetesen a fiatalabb korosztály is érdeklődik, és terveznek kitelepüléseket is a következő hónapok során, különféle rendezvényekre, fesztiválokra, ahol a Dunakanyarban élőket is meg szeretnék szólaltatni. Balázs igen kalandos úton lett maga is műsorvezető, jelenleg a Szószátyár című zenés magazinműsorban számos ismert emberrel dolgozik együtt.
Végtelenül izgalmasnak találtam a látogatást a Dunakanyar FM-ben
– hiszen ritkán adatik meg az ember lányának, hogy egyszerre értesülhet a háttér információkról és a munka menetéről magától a programigazgatótól, és szerezhet benyomást saját maga a rádiózás világáról mind a stúdióban, mint pedig a folyosókon. Élveztem figyelni a hangtechnikusokat, szerkesztő-műsorvezetőket munka közben, láttam, hogy egy-egy ötlet alapján hogyan építik fel a műsort egy kanapén a laptop előtt ülve, rengeteg papír, jegyzet, és toll között. Figyeltem, hogyan ötletelnek, hogyan adnak tanácsokat egymásnak és hogyan váltják egymást a stúdióban. A lábaim remegése csak akkor múlt el, amikor kiléptem a napfénybe az épületből, de a jóleső izgalmat még otthon is éreztem. Megtanultam, hogy nem olyan könnyű rádiózni, mint ahogyan azt ezrek teszik képzeletbeli stúdiójukban (az M3-as metró egyik kocsijában) reggelenként, és hogy nem is olyan könnyű folyamatosan, összefüggően, de főleg szórakoztatóan és magával ragadóan beszélni egy egész műsoridő alatt. A mikrofonok, fejhallgatók, mindenféle kütyük csupa izgalmat rejtenek magukban, hiszen soha nem tudják, mi fog történni másnap.
Nem egyszerű a műsorvezetők élete
A műsorvezetőknek egyszerre kell gyorsolvasónak, szinonimaszótárnak, értelmező kéziszótárnak, és talpraesett, magabiztos, szórakoztató nindzsának lenni, megtartva a saját egyéniségüket és a csak rájuk jellemző egyedi fűszert, mely izgalmassá tehet egy-egy műsort. Nem kis munka, ám a Dunakanyar lélegzetelállító szépsége, a rengeteg zenei, és kulturális program, illetve a látványosságok minden kétséget kizáróan elég témát szolgáltatnak mind a Dunakanyar FM-nek, mind az I love Dunakanyarnak. Az olvasók és a hallgatók pedig szerencsésnek érezhetik magukat, hogy egyre több csatornán juthatnak hírekhez az ország legszebb térségével kapcsolatban.
