Megtaláltuk Vác legértékesebb csodáját
Nagy tervekkel érkeztem Vácra, ugyanis a város „állandó” csodáit szerettem volna szemrevételezni, mint a „titkos” Karolina-kápolna vagy a „kincses” Váci Értéktár, hogy kedvcsinálót firkantsak. De természetesen közbe szólt az emberi tényező. Ehelyett most egy olyan mesebeli csodára irányítanám a figyelmet, mely remélhetőleg még a köveknél is tovább megmarad.
Szerencsémre nem tudtam minden szabadságomat ellőni az ünnepek környékén, így az „év legszomorúbb napját”, azaz az első munkanapot sikerült elodáznom. Rám is igaz, ahogyan talán a legtöbb budapestire, hogy szükség is volt az év végi rohanás kipihenésére. Így fogtam magam, hónom alá csaptam hűséges kalandortársaimat, édesanyát és édesapát, és irány Vác az év első hetén!
Hadjáratunknak egy konkrét célja volt, ez pedig a mesés Karolina-kápolna bevétele, mert szuper szecessziós a belseje. Előre kell jelezni az érkezést (az oldal jobb alján az elérhetőségek), és mint levélváltásunk során megtudtam: a Konstantin tér 11-es szám alatt lehet megszerezni a kulcsot a templomocskához.
Tartalomjegyzék:
Még hogy nincsen ingyenebéd!
Komoly kalandok árán meg is leltük a hőn áhított palotát, mely a jobb sarokban van, ha szemben állunk a székesegyházzal, mi meg a másik oldalon raktuk le a kocsinkat. És még a parkolásért sem kellett fizetni, mint valami fantasyban, melytől édesapám szemében is fellángolt a tűz.
Nem sokkal később már a templom ajtajai is kitárultak kísérőnknek köszönhetően, akitől egy varázslatos kis könyvet is sikerült rabolni (az épület bérmentesen látogatható). De a Karolina-kápolnáról, majd egy későbbi írásban leszek kénytelen megemlékezni, mint már mondtam, hiszen jött a mesebeli csoda! Ami ekkor már el is kezdődött, csak még nem tudtam.
Váci mumiák és krémesek
A reveláció előtt még oly kalandokat kellett megélnünk, melyek során mumiákkal is találkoztunk egy kőpincében (a Memento mori kiállításon), valamint csodálatos vas és agyag kincseket zsákmányoljunk (a Váci Értéktárban, ahol a magyar Picassó műveiből is szép számban akad).
Innen a megfizethető Floch cukrászatba vettük az irányt, egy helybéli jó tanácsának köszönhetően. A nap végén pedig betértünk a Remetébe, mely megint hozta a kötelezőt.
Itthon emésztgettem az élménykavalkádot, mikor is rádöbbentem, hogy a legfontosabb az egész utazásban, ami mindent összekötött, az az emberi tényező volt. Mi is hatalmas kincsek vagyunk a szülőkkel, de most nem erre gondolok, hanem a váciakra, akikkel találkoztunk, beszélgettünk, figyeltünk rájuk, ők is figyeltek ránk, úgy ahogy az emberek csinálják, vagy legalábbis csinálniuk kellene.
Hát persze, hogy jófejkedtek, hiszen fizettek érte – gondolhatják, ami félig igaz is, de érdekes módon Pösten nem ez van. Naná, mert hogy azok el vannak havazva, ezek itt meg örültek, hogy végre valaki betévedt – ez meg csak részben igaz, hiszen több helyen csak plusz feladatot adtunk, nem voltunk benne az alapbérben. Szóval ez a mesebeli csoda, amit találtam, azok az igazi emberek, amit lehet, hogy a helyiek már észre sem vesznek, vagy természetesként éreznek. De mondom néktek váciak, nagy kincset őriztek. Nektek meg rohanó pestiek, azt ajánlom, „raboljátok ki” őket, még örülnek is neki.
