Verőce, ahogy mi ismerjük – IV. rész
Az első világháború a verőcei férfinépességet is érintő pusztításai nem törték meg a település fejlődési ívét…
A statisztikai adatok sem érdemleges népességcsökkenést (sőt, tovább növekedett), sem pedig gazdasági visszaesést nem mutatnak. A két világháború közt Verőce továbbra is a dunakanyari turizmus és kultúra egyik fellegvára volt, ahol a korábban említetteken túl olyan jelentős személyek éltek, vagy fordultak meg időről-időre, mint Karinthy Frigyes, Kodolányi János, Edvi Illés Aladár vagy épp Magyarkúti Béla.
Kodolányi János neves írónk élete egyik fontos, mondhatni újjászülető időszakát a 20. századi virágzó Verőcén töltötte, miután a püspökladányi nélkülözéseket átvészelve ideköltözött. Nem tudjuk pontosan, de sokan állítják, hogy a bibliai témát feldolgozó „Égő csipkebokor” című nagyregénye nem Balatonakarattyán, hanem Verőcén íródott, majd jelent meg 1953-ban. Az mindenesetre bizonyos, hogy az írózseni élete fontos és szép szakaszát töltötte Verőcén, melyről mindennél többet mondanak a „Visszapillantó tükör” című önéletrajzi munkájában található sorai:
Verőce, Verőce! Óh ez megint egészen más világ volt, mint akár a szelíd, színes, illatos Baranya, a Drávaszél ligetes tája, akár a Hajdúság lomha, közönyös, kopár, talán Mongóliához hasonló vidéke. Teraszformán kialakított kis kertben, éppen a Duna félelmes vízárja fölött laktunk két kis szobában, egy komfortos ház bal szárnyán. Ha a korláthoz léptünk, a mélység fölött, a folyó hullámai a hatalmas köveket nyaldosták. Néha azonban a Duna fölnyomult a medréhez vezető lépcsőkön, s csaknem a kertet fenyegette. Egyik szobánk ablakából a széles víztükörre, a szemközt lévő sziget bozótjára láttunk, a másikéból a fás, árnyas utcára, meg a mögötte dagadozó zöld hegyre. Szép hely volt, s igen kedves. Itt, Verőcén megismerkedtünk helybeliekkel is, elsősorban Gorka Gézával, a kitűnő keramikussal, s egy-két barátjával. Vasárnaponként Illés Endre meg D. Kocsis László járogattak hozzánk Pestről… Milyen boldog délutánokat töltöttünk hármasban. Feleségem kávét főzött, a két kisgyermek a padlón játszadozott, kint ragyogott az őszi fényben villogó Duna, vagy sűrű ködbe burkolódzott, s este a bécsi hajó ragyogó mesebeli tündérvilága mint úszó fénysziget bontakozott ki belőle, s lebegett el ablakunk előtt dobogó szívveréseivel. Télen kék-fehér volt a világ, idelátszottak a túlsó hegyek barázdás oldalai, s a dunabogdányi kőbánya lomhán küldte hozzánk a robbanások robaját.
A virágzó kulturális élet mellett Verőce mindvégig megtartotta falusias jellegét, a háborúk és a diktatúra évtizedei bár átalakították, de megtörni nem tudták e lendületet.
A rendszerváltásnak nevezett politikai átalakulást követően nagyjából a 90-es évek legvégén, 2000-es évek elején megindult egyfajta letelepedési hullám Verőcén, mikor is egyrészt budapestiek, másrészt az ország számos részéről érkezők viszonylagosan nagy tömege frissítette fel településünk népességét. E folyamat ma is zajlik, és Verőce nyitottságát jól mutatja, hogy korántsem erősek azok a hangok, amelyek ellenségesen szólnának, vagy épp „gyüttmentnek” hívnák őket. Budapest, így a munkahelyek viszonylagos közelsége, a jó közlekedés, a színvonalas és színes kulturális élet, valamint a csodaszép természeti környezet együttesen teszik ilyen vonzóvá, a világ közepévé Verőcét mindnyájunk számára. Talán a növekedés lassacskán megáll, nem tudhatjuk, de az bizonyos, hogy a „Mi Verőce?” és „Kik a Verőceiek” kérdésekre a válaszok errefelé nem lineárisak és egyértelműen, hiszen éppen ebben áll gondolkodásunk, közegünk legfőbb varázsa. Verőce a Dunakanyar ékköve, a Börzsöny kapuja, a Cserhát dél-nyugati szomszédja.
Egyszerre rendelkezik hegy-, dombvidéki gazdálkodó hagyományokkal, szőlő- és borkultúrával, valamint szépirodalmi, építészeti, képzőművészeti élő emlékekkel. Településünk nyitott és barátságos, hiszen mint a neve is mutatja, a történelem során mindig is egyfajta kapu szerepet töltött be. Ezért érdemes itt élni, és ide látogatni, megismerkedni a teremtett táj és ember, valamint az épített örökség csodáival!
