Verőce, ahogy mi ismerjük – I. rész
A Duna bal, és tán jobb partján élő dunakanyariak, ha meghallják szülőfalum, Verőce nevét, egyaránt a nyüzsgő kulturális élettel, a sok-sok fiatal családdal, gyermekek zsivajával azonosítják azt.
Ami nem véletlen, hiszen a 90-es évektől Verőce a növekedés útjára lépett, és ez az új évezredben még inkább felgyorsult. Az ideköltöző budapestiek, illetve az ország más tájairól érkezők, az „őslakosokkal” együtt olyasfajta új lendületet, „egyedi ízt” adtak a településnek, ami csak még vonzóbbá tette azt. Nem tudjuk, hogy e folyamatnak hol és mikor szakad vége, annyi bizonyos, hogy Verőce múltja és jelene is megér egy, akár több pillantást!
Verőce története címszavakban:
A település, a többi dunakanyari helységhez hasonlóan igen szerencsés helyen fekszik, hiszen a jó Isten itt minden szükségletet biztosított számunkra: Az éltető víz a Duna, és a patakok képében, kiváló kisállattartó és gyümölcstermő vidék, használható termőföld, fa és néhány ásványkincs is található errefelé. Így nem csoda, hogy már a korai időktől fogva lakott terület volt.
Már az őskorban is az ókorban is éltek itt emberek, amiről az előkerült leletek tanúskodnak.
Ilyen többek közt a Valentianus császár idején, a Kr.u. 4. században épült római őrtorony, amely a limes védműrendszer része volt, így védte a birodalmat az északról és keletről betörő szarmaták, valamint germán népek ellen. Ezt követően viszonylag sokáig nem hallunk Verőcéről, nevét először 14-15-ik századi oklevelek említik. E név kapcsán nincs elfogadott álláspont, hiszen egyesek szerint kaput jelent, mások szerint pedig az egyik, Verőcénél a Dunába torkolló patakot hívták így. Ez utóbbit erősíti meg, hogy Anonymusnál egy helyütt szerepel, hogy
Árpád vezér és övéi: a Duna partján mentek, majd átkelve Verőce vizén, tábort ütöttek az Ipoly folyó mellett.
A falu bizonyára már az Árpád-kor elejétől lakott volt
majd kíváló adottságainak köszönhetően hamar virágzásnak indult. A gyümölcstermesztés, a szőlészet és borászat jóvoltából Verőce gazdagodni kezdett, és bár továbbra sem volt jelentős település a lakossága szempontjából, mégis 1400-ra elnyerte a mezővárosi (oppidum) rangot, amely jelentős jogokat, függetlenséget biztosított számára. Ezt a gyors fejlődést szakította meg a környező településekhez hasonlóan a török kor, ugyanis Verőce a hódoltsági része volt, így a háborúk, a pusztítás és a törökök jelentős adóztatása megritkította a mezőváros lakosságát.
A pusztító 15 éves háború (1591-1606) egyik kisebb ütközete is itt zajlott le
ahogy egy korabeli, 1597-es feljegyzés tanúskodik róla. A pusztítások mértékét mutatja két 18. század eleji összeírás is, hiszen az 1715. évikor 12 magyar, 1720-ban pedig 19 magyar és 2 tót háztartást írtak itt csak össze. Az ezt követő évtizedekben aztán megtörtént az újranépesítés, zömében felvidéki magyar (korábban oda menekültek tértek vissza) és tót, valamint a sváb németség révén.
Folytatjuk Verőce újkori történetével, műemlékeivel, jelenével!
