A Dunakanyar és a Börzsöny népe nem felejt!
A 2014-2015-ös esztendők az úgynevezett málenkíj robot 70 éves évfordulójáról szóltak országszerte. Számos rendezvény, konferencia, megemlékezés, kiadvány megszervezésére, megjelenésére került sor, mégis a témával foglalkozók úgy érezhetik, hogy egyelőre még nem sikerült áttörni a hallgatás falát. Hála Istennek mégis vannak olyan részei az országnak, amelyekről ez nem mondható el, ilyen szűkebb pátriánk, a Dunakanyar és a Börzsöny is.
1944. augusztus 23-án a románok átálltak, majd az ezt követő hetekben betörtek az általuk ismert és védett Déli-Kárpátok irányából, hátba támadva az Árpád-vonal erődrendszerében hősiesen küzdő magyar hadsereget. Természetesen a szovjet árnak, a lehengerlő túlerőnek úgysem állt volna ellen hónapokig ez a vonal sem, de minden bizonnyal nagymértékben lassítani tudta volna az áttörést, ezzel lehetőséget nyújtva egyrészt a hátországnak a felkészülésre, adott esetben a menekülésre, másrészt a nyugati erők is közelebb értek volna hazánkhoz. Minderre tehát nem kerülhetett sor, helyette mérhetetlen pusztítás, hadi-, politikai-, civilfoglyok százezreinek elhurcolása következett a Szovjetunió korántsem barátságos vidékeire. Ennek egyik legjelentékenyebb, és tán korábban leginkább elhanyagolt megnyilvánulása volt az úgynevezett málenkíj robot.
A málenkíj robot kifejezés „kicsi munkát” jelent, és egy a háború közben már többször kimondott szovjet direktíván alapul. Eszerint a nagy világégést okozó németek és magyarok (elsősorban ez a két nemzet, ugyanis a japánokkal, vagy az olaszokkal a Szovjetunió közvetlenül nem harcolt, a többiek pedig átálltak) nemcsak anyagi értelemben vett háborús jóvátétellel, valamint hadifoglyokkal tartoznak, hanem az 1941. június 22-én kezdetét vevő Szovjetunió elleni Barbarossa-hadművelet okozta károk helyrehozásában a civil lakosságnak is szerepet kell vállalnia, mégpedig a két kezével, munkaerejével.
A nyugati hatalmak a szövetséges tárgyalásokon ezt jóváhagyó hallgatásukkal fogadták, így a 44 őszétől hazánkba bevonuló orosz csapatok megkezdték a civilek begyűjtését. Ennek módszereibe, változataiba, részleteibe nem mennék bele, mert kifejtése sok-sok oldalt igényelne, annyi biztos, hogy a kimondott „szabályokat” szinte sehol sem tartották be. A már említett szabályok rugalmassága jórészt a helyi szovjet parancsnokon múlott, akiknek a szemében az esetek többségében a kívánt létszám (túl) teljesítése mindent felülírt. Így kerülhetett sor arra, hogy az eredetileg 16 és 45 év közötti német nemzetiségű férfiakról szóló előírásba belefértek 15 éves fiúk, fiatal lányok, várandós kismamák, 50 feletti férfiak nemzetiségtől függetlenül. Az elhurcoltakat vagy erőszakkal vitték el, vagy pedig „igazoló dokument” és 3-4 hetes „kicsi munka” ígéretével megtévesztették. A valóságban viszont ez a legritkább esetekben volt rövidebb 6-12 hónapnál, nem volt ritka a több éves távollét sem, valamint a foglyok 40%-a sosem térhetett haza.
Sajnálatos módon ez alól szeretett szülőhelyünk, a Dunakanyar sem mentesülhetett. A környéken a német nemzetiségűek jelenléte, a magyarokkal való békés és építő jellegű együttélése sok évszázados múltra tekint vissza. Már a középkorban megjelennek első telepeseik, mikor is a Börzsöny és a Pilis, valamint a Visegrádi-hegység bányásztelepüléseit (Nagybörzsöny például), és a kereskedelemből, szőlészetből, borászatból élő falvak, mezővárosok lakosságának egy részét is ők adják (a bal parton Nagymaros, Verőce például). A török-kor és a Rákóczi-szabadságharc pusztító harcai után azonban még nagyobb „lendületet” kapott ez az együttélés, hiszen a többi közt akkor jöttek, illetve telepítettek svábokat a teljesség igénye nélkül Gödre, Kismarosra, Berkenyére, Szendehelyre, Kóspallagra, Dunabogdányba, Pomázra, Zebegénybe és a többi. Éppen ezért nem meglepő, hogy a németség elleni 1944-1945-ös bosszúhadjáratot éppen ezek a települések szenvedték meg a leginkább.
A területet a háború árnyai 1944 decemberében érték el, mikor is a szovjet haderő bekerítette Budapestet. Akadt környék, ahol az első pillanatban ez szerencsésnek tűnt, ugyanis a szovjet tábornokokat szorította az idő, a vezetés gyors, menetben akarta bevenni a fővárost, ezért hadaik sokszor csak átviharzottak a környező településeken. Mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy ahol így is történt, oda is visszatértek… A számok igencsak bizonytalanok, de akadnak információink. Nagymaros főjegyzője, Bánfalvay Pál 1945. február 10-én azt írta Erdei Ferenc belügyminiszternek címzett levelében, hogy 399 személyt hurcoltak el, akiknek a túlnyomó többsége magyar volt. Az akkor mindössze körülbelül 100 házból álló Kismaros kapcsán a túlélők, itthon maradtak elmondták, hogy a faluban nem akadt olyan ház, amelyet nem érintettek az elhurcolások. Pontos adatunk van Berkenyéről is, ahol a leírások a kicsike sváb település kapcsán 82 fő elhurcolásáról beszélnek.
A számok természetesen egyéni tragédiákat, családok szétszakítását, gyermekek meg nem születését rejtik, mégis 2016 elején elmondhatjuk, hogy a Dunakanyar és a Börzsöny népét sem ez, sem más nem tudta megtörni. A német közösségeket a pusztítás nemhogy szétrombolta, de még inkább összekovácsolta. Ennek köszönhető, hogy az említett és érintett falvakban, kisvárosokban a málenkíj robot emléke él, a hősök, mártírok megkapják a kellő tiszteletet, valamint időről-időre nagyszerű megemlékezések és kiadott emlékiratok, kötetek segítenek abban, hogy a felnövekvő nemzedékek is tudják: anyáik, atyáik mit éltek át.
Az a tudat, hogy ennek ellenére még mindig itt vannak, ápolják nyelvüket, kultúrájukat, és színesítik ezáltal a magyar kultúrát is, önmagában akkora eredmény, amire méltán lehetünk mindnyájan büszkék. Ne feledjük a tragédiákat, de kesergéseink és megemlékezéseink során gondoljunk elsőképp erre, hiszen az építkezéshez büszke és optimista gondolkodás szükséges!
