Rám-szakadék túra – Látnivalók és útvonalak

Harmincegy éve élek a Dunakanyarban, ám még soha nem voltam a Rám-szakadék környékén. Hiányosságom orvoslásra szorult, így elhatározásomat tett követte, ennek köszönhetően az év legmelegebb napján farmer sortot, trikót és túracipő jellegű lábbelit húztam, hogy meghódítsam a Pilis-hegység egyik legkedveltebb kirándulóhelyét.

Bíztam abban, hogy az erdő nem engedi be a hőséget, na meg abban is, hogy ezt sokan nem tudják, hogy így magányosan, az erdő csendjében, saját tempómban járhassam végig a Rám-szakadék túraútvonalát, melynek hosszáról csak hazaérkezésem pillanatában értesültem.

A körtúrát a Pilis, Visegrádi-hegység turistatérképemen néztem ki magamnak, amit előrelátóan be is csomagoltam a hátizsákomba szendvicsek, jeges vizek és almák társaságában.

Térképkivágat: Pilis és a Visegrádi-hegység 1:40 000 (Cartographia), http://www.cartographia.hu/pilis-es-visegradi-hg-turistaterkep-16.html 

 

Rám-szakadék

Nos, én sem hittem el, hogy 9,5 kilométert gyalogoltam le 5 óra alatt, 400 méteres szintkülönbséggel le- és felfelé, de igaz.

Mivel autóval érkeztem a kiindulási pontra, a dömösi hajóállomásnál parkoltam le. Onnan sétáltam el a Duna utcáig, ahol a zöld és sárga turistajelzést követtem. A településen beljebb is lehet parkolni, ám ennek díja van, ami óránként 250,- Ft, de egész napra megváltható 1.000,- Ft-ért is.

Aki busszal érkezik Esztergom vagy Budapest felől a 880-as járattal, annak érdemes a templomnál leszállnia.

Vonattal is megközelíthető Dömös, ehhez a Nyugati pályaudvaron a szobi járatra kell felszállni, hogy április és október közé eső időszakban komppal hajózhassanak át.

Rám-szakadék, túraútvonal

A zöld és sárga jelzések hamarosan pirossal egészültek ki. Ennek köszönhetően roppant egyszerű volt eljutnom a Malom-patak fölé görbülő hidacskáig. Itt választhattam a jobbra futó Rám-szakadék tanösvényt, (aszfaltozott út, melyről később becsatlakozhatunk az erdei nyomvonalra) vagy az erdei utat.

Természetesen ez utóbbi felé vettem az irányt. Könnyed séta vette kezdetét a csendesen kanyargó Malom-patak mellett, mígnem eljutottam a Róza-táróig.

Mint ahogyan eddig, és miként ezek után is, tájékoztató tábla fogadott, így megtudhattam, hogy a XIX. század elején, vélhetőleg lignit bányászat céljából készült a 337 méter hosszúságú, trapéz keresztmetszetű folyosó. Ezt ugyan nem támasztották alá, de a benne élő 600-1300 egyedszámú közönséges denevér szülőkolónia számára nem is lényeges. Érdekessége még, hogy 5 denevérfaj előfordulását már bizonyították, így a járatot denevérfaunisztikai értéke miatt 2015-ben védetté nyilvánították.

Szentfa-kápolna, Kaincz György-forrás

Utam következő megállója a Szentfa-kápolna volt, mely csodálatosan békés helyen fekszik a Kaincz György-forrás (vize iható) mellett, ahol pihenőpadok, esőbeálló várja a kirándulókat, akik szépen kialakított tűzrakó helyeken süthetik meg útravalójukat. A kápolna egy 1885-ös történetben szereplő csodafa emlékét őrzi, mely szerint két kislány itt pillantotta meg a bükkfán Szűz Mária képét.

Szívesen leültem volna megenni egy almát, ám a csendet, melyet mi ott tartózkodók, szinte áhítattal tisztelve, nem törtünk meg, az utánam érkező Visítkáék gond nélkül darabokra szaggatták. Ekkor kezdődött a csendért és a magányért vívott vesszőfutásom, úgyhogy a későbbiekben majd’ minden étkezésem haladás közben történt.

Utamat folytatva a sárga jelzést elveszítettem, ugyanis az a Lukács-árok felé vezet, így meneteltem tovább a zöld-piros útvonalon, míg végül elfogyott ez utóbbi is, és aggodalommentesen haladhattam tovább a zöld vonalon. Ekkor már beértem a Három-forrás-völgybe, és itt éreztem meg először az erdő leheletét, ahogy hűvösen és illatosan folyt le a hegyről.

Páfrányok és pillangók között sétáltam a szelíd patakmederben, mígnem egy kis furcsán foglalt forráshoz értem. Ekkor vette kezdetét az izgalom, mert ez már a Rám-szakadék kapuja volt.

A Rám-szakadék kapuja

Minden kanyarban láncos kapaszkodókat és meredek létrákat vártam, miközben csalódottan konstatáltam, hogy mások intésére nem vittem magammal a kutyámat, pedig ez a terep még az én tacskómnak is könnyen fogyasztható lett volna. Eközben nagyon vigyáztam a cipőmre, mert nem akartam már a túra elején cuppogva közlekedni, és éppen mikor megcsúsztam volna, akkor akadt kezembe a biztonságosan rögzített korlát első szakasza.

Nem tudtam eldönteni, hogy a farönkök mi okból hevernek szerteszét a patakmederben, de nagyon jó szolgálatot tettek a vízen való átkeléskor. Ekkor kezdett meredekebbé válni a túra. Hamarosan elérkeztem az első létráig, ahol bizony be kellett látnom, hogy hacsak nem kötözném magamra a kutyát, nem jutnánk fel rajta.

A fém létra a nedvességtől igenszak csúszik, még úgy is, hogy ennek megakadályozása céljából a fokok felszínét redőzték. Erősen kell kapaszkodni és javallott nem leesni, mert valóban nagyon veszélyes. Elengedhetetlen a recés talpú cipő, de jobb a túrabakancs. Ez nem az a hely, ahol gumitalpú vászon tornacipőben nyugodt szívvel „kirándulgathatunk”.

Muszáj megosztanom a fotót és az érzést, ami akkor kerített hatalmába, mikor a létra tetején visszafordulva megláttam azt a mély és erős kanyart, amit a hihetetlen mennyiségű és erejű lezúduló víz vájt a sziklába. Majdnem olyan, mint a Grand Canyon.

Egymillió lépcsőfok

Ennél csak meredekebb létrázások következtek. A patakba már szinte könnyű terepen csúsztam bele, méghozzá azért, mert menekülőre fogtam a hátam mögött visszhangzó kiabálás miatt. (Nem, nem kergettek. Legalábbis nem olyan értelemben.) Mire, mondhatni, elfutottam a mögöttem haladó csapat elől, elérkeztem a szakadék végére, ahol kis fahíd vezet át a mélység felett, egymilliónak tűnő lépcsőfokhoz.

Miután megmásztam két hegyet is, eljutottam addig a pontig, ahol lejtmenetben a sárga jelzés vezetésével vissza lehet jutni Dömösre a Lukács-árkon keresztül.

Én azonban a piros jelzésen haladva utamat a Szakó-nyereg felé vettem. Ennek köszönhetően eljutottam a Júlia-forrásig. Itt hiába kérdeztem a béka királyfit, iható-e a víz, alacsony származásomból kifolyólag nem volt hajlandó szóba állni velem. (Később megtudtam, hogy a forrás hűs vize emberi fogyasztásra alkalmas.)

Felkaptattam a Szakó-nyeregre, hogy ott is legyek, ha már elmentem addig. Leültem egy kicsit, mert tudtam, hogy innen már csak lefelé vezet az út, megnyugodhatok. Sem Pilisszentlélekre, sem Dobogókőre, sem Pilismarótra nem akarok menni, nekem kizárólag Dömös kell, ami mindösszesen 3,8 km-re van. Hallgattam az erdő csendjét, miközben elmajszoltam egy szendvicset.

Rám-szakadék nehézségek

Bevallom töredelmesen, szereznem kellett egy botot, amire felfelé menet támaszkodhattam (amibe kapaszkodhattam). Megfogadtam, hogy még ha a tapasztalt túrázók ki is nevetnek, mindenképpen elmondom nektek, ha már nagyon fáradtak vagytok, de még mindig felfelé visz az út, lábujjhegyről nyomjátok ki magatokat, mert úgy könnyebb lesz venni az akadályt.

Pihenőm végeztével könnyedén pattogtam lefelé a hegyoldalon, mosolyogva a szemből érkezőkre, (Mert hát mit nekem az pár kilométer, lefelé a … labda is gurul!), kikkel össze is köszöntünk, a Téry-úton a Körtvélyes irányába irtásokon és tisztásokon keresztül. Innen már a környék hegyeiből (Prédikálószék, Árpádvár, Vadálló-kövek) is láthattam valamit, bár, sajnos, nem túl sokat.

Már a saját lábamban is megbotlottam…

Meredek, keskeny, csúszós út vezet a harcos szederbokrok között lefelé, de fanyar-édes gyümölcsük jó szolgálatot tesz a megfáradt túrázónak.

Utamat magas fák között, széles úton folytattam, majd szántók és ligetek követték egymást. Egy kicsit elveszettnek éreztem magam egy kopár útkereszteződés közepén. Szerencsére, mint túrám során korábban mindig, ekkor sem kerülte el figyelmem a piros jelzés. Azután jött a kis tábla, ahol is majdnem elsírtam magam… Dömösig még 2 km-t kellett gyalogolnom, pedig már a saját lábamban is megbotlottam. (Továbbá figyelmeztetett, hogy az erdőben fakitermelés zajlik.)

Kimerülten érkeztem meg a község tetejére, de utamat elszántan folytattam, így jutottam el a dömösi prépostság romjaiig, ahonnan csodálatos panoráma tárult a szemem elé.

Az aprócska, régi temető közkútját használva megmostam az arcom, hogy emberként térhessek vissza a civilizációba a Dobogókői úton, mely egészen véletlenül egy fagyizó mellett torkollik a 11-es főútba. Csoki-vaníliával a kezemben, a folyó alacsony vízállása által lehetővé téve, végigsétáltam a Duna-parton, és öt óra gyaloglás után végre megérkeztem a kiindulópontig.

Rám-szakadék tapasztalatok

A Rám-szakadék túrához elengedhetetlen a kényelmes ruha és a túracipő, hűvösebb időben pulóver. Elmaradhatatlan az elegendő folyadék és étel, melyek szemetét nem hagyjuk az erdőben. Szükségeltetik továbbá egy túratérkép. Nekem a térerővel leginkább csak a szakadékban volt gondom, de nem is hiányzott. Kutyát, lovat, babakocsit ne vigyünk a kirándulásra, és igazán nem árthat, amennyiben ezt a kört gyalogoljuk végig, hogy legyen egy kis kondíciónk.

A Lukács-árok 0,7 km-rel és 1-2 órával rövidebb (tempófüggő), mint a Téry-út, ezért érdemes lehet először csupán ezt a távot lekirándulni.

Az erdőben a kiabálás több okból sem megengedett, erre több helyen is táblák hívják fel a figyelmet.

A tájékozódást és információszerzést igényesen elkészített táblák, és mindig a megfelelő ponton elhelyezett felfestések segítik, továbbá a remekül kiépített kapaszkodókért és lépcsőkért köszönet és hála a Pilisi Parkerdő Zrt.-nek.



Nagyon fontos tudni, hogy a Rám-szakadék kizárólag lentről felfelé megközelíthető. Ne mi legyünk azok, akik ezt a szabályt / kérést megszegik. Ne haladjunk rajta szemből, mert a szűk folyosók miatt ezzel mindenki helyzetét megnehezítjük, és felesleges bosszúságra adunk okot.

Nem ajánlom a túrát azoknak, akik a panoráma miatt mennének magasra, mert az sajnos nem sok van… Akkor már érdemes a Spartacus ösvényt bejárni, de erről majd egy másik alkalommal…

Fotók: Schült Annamária