Egy örök szerelem története a ’40-es évek Visegrádjáról
Kislányként gyakran csak ültem, és figyeltem, mit mesél a nagypapám. Egy másik világról, ahol fillérekben számoltak, hosszan udvaroltak, és pótkocsis buszok jártak. Ahol a szerelmesek leveket váltottak egymással, és ahol a nagypapám 40 km-t biciklizett Dágról Visegrád – Lepencevölgybe, ha látni akarta a nagymamámat.
Ugyan más volt minden, mégis szerethető volt. Tele színes sztorikkal, kamaszos rajongással, és munkahelyi üdülőkkel.
Nem mindenkinek adatik meg, hogy a 89 éves nagypapája emlékeit pötyögheti egy laptop billentyűzetén, miközben hol nevet, hol pityereg a régi történeteken. Elmondtam neki, hogy le szeretném írni, amit mesél, és nem bánta. Végül diktafonoztam, hogy jobban figyelhessek rá. Ismertétek Dágot és Visegrádot a ’40-es években? Ismerős a MÁVAUT kifejezés? Tudjátok, milyenek voltak a régi bányászjáratok? Ha nem lenne ezernyi emlékem a nagypapám meséi által, én is csak különböző leírásokból tudnék tájékozódni, így viszont olyan történetekre is fény derült, melyek nem csak megdobogtatják az ember szívét, de gyakran egy kis mosolygásra is okot adnak.
Kb ezerszer rágtam végig magamban a kérdést, hogy mennyire adom ki a nagypapám történeteit azzal, ha most elétek tárom őket, végül arra jutottam, hogy egy ekkora szerelem története talán megmutatja, hogy igenis van, ami egy egész életre szól, és hogy a múlt ismerete érték, nem pedig csak egy homályos, meggyűrt papír, olvashatatlan tintával. Az én tintám is csak többé-kevésbé fogott most, nem könnyű leírni megannyi emléket.
Vannak olyanok, melyeket nem is lehet. Szerencsére a nagymamám és anyukám annak idején az utazásaik alatt készített fotók mellé odaírták az albumokba azokat az élményeket, amelyeket kirándulásaik során szereztek, így boldogan lapozgatom, ha kezembe kerül. Becsüljétek meg a nagyszüleitek, szüleitek meséit, mert egyszer még visszarepülnétek majd oda, amikor azokat mesélték. Csak akkor már nem biztos, hogy úgy és olyan hangulatban mesélik majd. Következzenek most nagypapám, Baumann Feri bácsi legkedvesebb régi emlékei a Dunakanyarból.
„Egy szabóságban dolgoztam. Akkor úgy volt, hogy voltak olyan szabók, agglegények, meg idősebb emberek is, akik szabóskodtak, de nem volt iparengedélyük, csak úgy nadrágot csináltak a maszekoknak. Bedolgoztak. Akkor nagyon kevesen voltak faluhelyen, akik főiskolára mentek, a legtöbben elmentek inasnak. A szülők figyelték, hogy ki mit szeret csinálni, és úgy irányították a dolgot, hogy hova kerüljünk iskola után.
Elvégeztem a 8 osztályt, és akkor volt Dágon egy szabó, akivel a szüleim megbeszélték, hogy én szabó akarok lenni, és az mondta, hogy jó, fölvesz. Nekünk sok volt a földünk, nyáron át sok volt a munka, úgyhogy mindjárt iskola után ott dolgoztam. Egyszer csak üzent a mamáéknak a mester, hogy most vagy jövök inasnak, vagy mást vesz föl. De hát otthon is kellett dolgozni. Másnap azért mentem is. A mester is Dágon lakott. Utána Csolnokon is voltam, mert a mesterembert elvitték katonának, fogságba esett és úgy kerültem én 1,5 éves inasként oda.
A szabóságból nem tudtam volna megélni. Abban az időben az volt a rossz, hogy egy harmadéves inas szinte mindent tudott segíteni, de ha valaki felvehetett egy inast, az nagy dolog volt. Jó, hát voltak olyan szakmák is, amik örültek, hogyha kaptak inast, de volt ahol több jelentkező volt, és a mesterek válogattak, hogy kit vesznek fel. A családom örült neki. Akkor az volt, hogy reggel héttől este hatig volt a munkaidő, addig dolgoztak az inasok és a segédek is. Nekem fél 7kor ott kellett lenni, kitakarítani a műhelyt, kiszellőztetni, mikor fűtési szezon volt, akkor jóval előbb kellett menni, este odakészítettem magamnak a gyújtóst, és amikor reggel jöttem, akkor csak be kellett gyújtani. Az volt az inasnak a dolga. Minden évben felvettek egy inast, csak akkor az ilyen jobb helyekre nehéz volt bekerülni. Nekem a lábam miatt kellett szabónak menni, gyalogolni vagy guggolni nem tudtam.
Ha akkor egy szabó, egy suszter vagy asztalos, vagy akármilyen maszek fölvett segédet, azt nagyon megadóztatták. És akkor úgy csinálták a maszekok, hogy bejelentették, aztán kijelentették őket, úgyhogy én soha nem tudtam, hogy most be vagyok-e jelentve vagy nem. Persze meg volt beszélve, hogy ha jön ellenőrzés, akkor azt kellett mondanom, hogy 2-3 napja dolgozom itt. Akkor egy hétig még próbaidő volt, hogy megnézhesse a mester, hogy akar-e dolgoztatni, úgyhogy ezt így oldottuk meg.”
Bár a nagypapám mindig szabó akart lenni, mégis a MÁVAUT-hoz került, mint buszvezető. Az út idáig igen kalandos, és mai szemmel nézve meglehetősen furcsa volt.
„Dágon akkoriban sok volt a bányászjárat, teherkocsira csináltak bódékat, az volt a bányász kocsi. Sok gépkocsivezető kellett. Akit felvettek, annak 2 éves gyakorlat kellett, de hát akik teherkocsin dolgoztak, azok nem akartak menni buszra, mert ott nem volt mellékes. Ott ugye csináltak egy-két „schwarzot”, és megvolt a pénzük. Ez még ’45 előtt volt, akkor 960 Ft volt a havi kereset, és akkor az volt, hogy az a kezdő sofőröknek is annyi volt a kereset, mint akinek 20 éve volt jogsija. A teherkocsinál 700 valamennyi volt az alapkereset.
A MÁVAUT csinált egy buszvezető tanfolyamot, egy hónapig nem kaptunk fizetést, akkor gyakoroltunk, utána már kaptunk fizetést is. Egy hónapig csak vezető mellett volt szabad vezetnem, utána vizsga volt. Elméleti és gyakorlati. Azt nézték, hogy idegileg ki hogyan alkalmazkodik, mert a MÁVAUT-nál a biztonságra alapoztak mindent. Előbb vezettem buszt, mint autót. Ó, akkor személykocsi? Dágon 2-3 személygépkocsi volt összesen. Akkor nem úgy volt, mint most, hogy egy háznál van 2-3 kocsi. Faluhelyen a gazdagoknak volt autója csak.
A MÁVAUT után a Műemlékhez mentem. Na, az nem volt egy nagy üzlet, mert a Műemléknél sokkal kevesebb volt a fizetésem. Ott is teherkocsiból átalakított buszt vezettem. Nagyon kevés volt a busz, azok mentek éjjel-nappal. Jobb volt, mint a szabóságban, mert ott az volt a rossz, hogy senki nem jelentett be, és abban az időben, ha valakit igazoltattak és nem volt bejelentett munkahelye, akkor azt jelezték. Olyan nem volt, hogy nincs munkahely. A MÁVAUT bejelentett, de két évet alá kellett írni.”
És a szerelem. Talán nehéz elhinni, de a nagyszüleim oly sok családi tragédia és veszteség után még 80 évesen is kézen fogva jártak az utcán. A nagymamám ügyelt rá, hogy a nagypapám bevegye a gyógyszereit, a nagypapám pedig – ha már egyszer szabó volt – gyakran készített a nagymamámnak olyan plüss plédeket, amik megmelengették a mama lábát, miközben órákon át keresztrejtvényt fejtett.
A nagymamámék Lepencevölgyben laktak régen. Akkoriban más volt még a környék, a nagymamám a Dunában fürdött, aztán órákon át olvasott, míg a tehénre vigyázott. Néha sikerült, néha elhagyta a tehenet, de végül minden és mindenki a helyére került. Volt idő, amikor a család a katonák elől a hegyekbe menekült, és a karácsonyt egy vadászházban töltötte, mert csak ott volt biztonságban, de a lepencei házban is el kellett az ágymatrac alá dugni a krumplit, hogy a katonák ne vigyék el tőlük. Iskolába és templomba is gyalog jártak Visegrádra, de a nagymamám azt mesélte, hogy ő élvezte azokat az időket, mert szeretett a természetben lenni. Más idők voltak, és más volt a Dunakanyar is. Ma már el sem tudnánk képzelni, hogy kilométereket gyalogoljunk a faluba azért, hogy kenyérre cseréljük, amink van.
A kedvenc emlékem a nagymamám és a nagypapám megismerkedése, amit már vagy százszor hallottam, mégsem tudom megunni. Nagypapám így meséli:
„A mama mikor iskolás volt, sokat volt Dágon a nagymamáéknál. Emlékszem, hogy volt nálunk a faluban egy visegrádi csaj, de akkor csak tizenévesek voltunk, nem foglalkoztunk lányokkal, esetleg megvertük őket. Mamát is. Azt nem felejtem el soha – akkor már ismertem a mamát – és elmentünk a piliscsabai búcsúba, és a mama ott volt. Jöttek a srácok: „Te, itt ez a visegrádi csaj!”, mondtam erre, hogy „Hát, te h*lye vagy!”. Na és akkor spekuláltam, hogy tényleg, ennek valóban voltak dági rokonai. Elmentem, felkértem táncolni, már vissza se mentem a kocsmába. Egész este táncoltunk. Éjfélig. Akkor jött a mama második unokatestvére, és éjfélkor haza kellett mennie. Elkísérhettem oda a házáig, és visszamentem. Hát és akkor ott voltunk reggelig a barátaimmal. Fagyoskodtunk. Hajnalig táncoltunk, izzadtan vártuk a buszt hajnalig. Csolnokon dolgoztam akkoriban, ott udvaroltam egy lánynak, de az olyan rábeszélés akart inkább lenni, hogy annak udvaroljak. Ahol dolgoztam, az egy nagyon rendes család volt, a lány is nagyon rendes volt, és én tiszteltem is, becsültem is, de úgy különösebben nem érdekelt. „Itt ez a visegrádi csaj a csabai búcsúban”- jaj de szép volt.
Aztán a mama a nagypapáéknál sokat volt Dágon, oda jártam én sokat, ott találkoztunk náluk. Akkor már meghívtak Visegrádra is Húsvétkor. Két évig udvaroltam a mamának. Akkor nem volt az, hogy hú, megismertem valakit, akkor most gyorsan elveszem. Két évig mindig ismerkedtek, a szülőknek is hozzá kellett járulni, hogy elveheti-e feleségül az ember azt, akit választott. Persze barátok közt mi is megbeszéltük azért egymással, hogy ki kit választott. Az esküvőnk Visegrádon volt, a polgári Visegrádon és Dágon is. A vőlegény öltönyömet én készítettem.
A búcsúban egyébként akkoriban fiúk és lányok is kaptak zsebpénzt. Sok sátoros volt a faluban, sok bóvli volt akkoriban, játékok, mindenféle volt ott, amit eladtak. Ha nem volt pénzünk, akkor hazamentünk. Amikor már tudtuk, hogy fogytán van a pénzünk, és tudtuk, hogy a rokonok jöttek látogatóba, akkor azok adtak pénzt, 20 fillért. Tudod mennyi volt akkor 20 fillér? 1 fillér volt egy kockacukor. 1 fillér. Krumplicukor az kimérve volt. Megfőzték, aztán mozsárban összetörték valamennyire, és azt úgy nyaltuk, de finom volt az, hidd el. Azelőtt Húsvétkor, Újévkor, Szilveszterkor, Farsangkor is volt bál és búcsú is. Nem volt minden nap zene, de ilyenkor igen. Úgy volt megbeszélve a tótokkal, hogy ha a svábok mentek át a tót kocsmába, akkor háromszor táncolhattak ingyen, nem kellett nekik fizetni, a tótok is átjöttek a svábokhoz, azok is háromszor táncolhattak ingyen. Ilyen is volt. Amikor már megnősültem, akkor Visegrádon laktunk, utána jött a forradalom.”
Ha emlékeztek még azokra az időkre, amikor fillérben számolták az ultinál a betlit, meg a 40-100 ultit, és közben esetleg még snapszerezni is megtanultatok a nagypapátoktól, akkor nagyon szerencsések vagytok. A lepencei ház emlékét mára csak egy többszörösen renovált festmény őrzi, melyen még a nagymamám kutyája is rajta van. Soha nem láttam a házat élőben, csak ezen a festményen, de ennek a képnek minden centijét – a mamának köszönhetően – úgy ismerem, mintha mindig ott laktam volna. Szomorú és vidám emlékek váltakoznak, de egyiket sem adnám semmiért. A nagypapám pedig még mindig Visegrádon él, és még mindig varr.
