Egy öreg napló, mely vagonba zárt sorsokról mesél

Kristóf Eszter 2018. 02. 11.
  • Egy öreg napló, mely vagonba zárt sorsokról mesél
  • 1947-ben került sor Dunabogdányban a kitelepítésre, amely Liebhardt András nagyszüleit személyesen érintette. András nagyapja az események közben naplót vezetett, amiben részletesen írt az utazásuk körülményeiről, és a vele történtekről. Munkáról, érzésekről, és emberi sorsokról.

    Manapság, amikor annyi hír zúdul ránk nap, mint nap a médiából, hogy szinte követni sem tudjuk, jó megállni és elgondolkodni. Fontos visszatekinteni a múltba, és ha eközben a szeretett falunkról is többet olvashatunk, akkor azt mondhatjuk, hogy érdemes elmélyülni a sorsokban, és a hetven évvel ezelőtti történésekben.

    Nemrégiben jelent meg Liebhardt András, a dunabogdányi Művelődési Ház és Könyvtár igazgatójának könyve, Út az új Heimatba címmel, mely a dunabogdányi svábok kitelepítésének történetét dolgozza fel. A könyvben a nagyapja naplójának részletei is helyet kaptak. Joggal állíthatjuk, hogy a kiadvány ezerszer inkább magához láncol őszinteségével és mélységével, mint megannyi értéktelen és szenzációhajhász műsor, mely naponta körbevesz bennünket. Andrással a nagyapja naplójáról, a dunabogdányi svábok kitelepítéséről, és könyv születéséről beszélgettünk.

    Mondhatnánk, hogy ezt nézzétek, milyen történet kerekedik ki ebből! De nem mondjuk. Olvassátok el, szeressétek a Dunakanyart, és élvezzétek, hogy ilyen gyönyörű helyen laktok!

    András, mi előzte meg a dunabogdányi svábok kitelepítését?

    A kitelepítést megelőzték a háború után az igazolási eljárások, a házkobzások. A földreform Dunabogdányt úgy érintette, hogy - mint háborús bűnösöktől - elvették a földeket, meg a házingatlanokat, mert itt ugye nagybirtokok nem voltak, amiket fel lehetett volna osztani. Sok olyan visszaélés történt, ami a korabeli jogértelmezés szerint sem volt jogszerű. Ezen kívül internálásokra is sor került, ezt is sokszor jogszerűtlenül hajtották végre, tehát nemzeti őrizet alá vontak személyeket, és aztán 1947-ben került sor Dunabogdányban a kitelepítésre. Magyarországon 1946-ban első telepítési hullámban 1946 januárjától és februárjától zajlottak a kitelepítések. Második hullámban 1947 augusztusában történt még kitelepítés, ekkor Dunabogdányból kb. 900 személyt hurcoltak Németország szovjet megszállási övezetébe.

    Hogyan értesültek a svábok arról, hogy kitelepítik őket?

    A kitelepítés úgy zajlott, hogy összeállították a névjegyzéket, ami aztán kifüggesztésre került itt Dunabogdányban az iskola épületében, kb. egy hónappal a kitelepítés előtt. Akkor még mentesítési eljárásokra is sor kerülhetett, de általában ezeket elutasították. Nemzetgazdasági szempontból, ha valakit nélkülözhetetlennek tartott a bizottság pl. ez a bányászat területéről érinthetett valakit, de ez persze nem azt jelenti, hogy minden bányászt mentesítettek, de lehetséges volt a mentesítés vagy családegyesítés, ha valaki nem volt fenn a listán, de a családjával együtt szeretett volna települni, egy hónapot adtak ennek a kivizsgálására, vagy lebonyolítására. Ezután augusztus 22.-23.-a hétvégén került sor magára a kitelepítésre. Ekkor karhatalommal körbezárták a falut, és teherautókkal elszállították Budafokra a kitelepíteni szánt személyeket, onnan pedig marhavagonokban szállították Németországba őket. Nagyon érdekes, hogy eredetileg kb. kétszer ennyi embert akartak kitelepíteni Dunabogdányból, végül félbe maradt a kitelepítés. Ezt akarták még folytatni 1948-ban, de addigra már nemzetközi nyomásra formálódott az, hogy leállítják a kitelepítést, illetve megváltozott a kitelepítési törvény is. Többeket mentesítettek akkor már, így nem került sor újabb kitelepítésre.

    Hogyan történt a kitelepítés a gyakorlatban, és hogyan érintette ez az embereket?

    A korabeli propaganda szerint magukkal vihettek mindent, bármilyen ingóságot, de ez a valóságban nem volt igaz. Tulajdonképpen minimális ingóságot tudtak magukkal vinni. A családnak el kellett hagynia az ingatlant, amit később különbözőképpen hasznosítottak. Elvileg a felvidékről kitelepített magyarok számára tartották fönt, de ez részben volt igaz. Itt Dunabogdányban már nem nagyon tudtak földet adni 1947-ben annyi családnak ahány ház üresen maradt, és ahhoz, hogy ezek a házak ne menjenek tönkre, inaktív réteget, tehát nyugdíjasokat is telepítettek ide, vagy olyan személyeket, akiknek nem a föld volt az elsődleges foglalatosságuk. Így próbálták megoldani azt, hogy hasznosuljanak az ingatlanok.

    Mondanom sem kell, hogy embertelen dolog embereket elűzni az otthonából, ezért ez számos tragédiával járt. Mentálisan is megviselte az embereket. Németország szovjet megszállási övezetébe kerültek a bogdányiak, a nagy részük átszökött nyugatra, többen megkísérelték a visszaszökést is, de főleg az idősebb embereket nagyon mélyen érintette ez a dolog. Rengeteg tragédia történt emiatt, többen az egészségromlásuk miatt haltak meg, de sok volt az öngyilkosság is.

    Az itt maradt rokonokkal és ismerősökkel hogyan tartották a kapcsolatot?

    Azzal, hogy 900 embert kitelepítenek, az egész közösség megváltozik, megroppan. Ez valamilyen formában majdnem minden családot érintett. Később, a ’60-as években, amikor már lehetett, aki tudott hazalátogatott, de kilátogatni nem engedtek egész családokat, nehogy disszidáljanak. Dunabogdány 3200 fős település manapság és ez akkor is így volt, de a lakosságszám mostanra pótlódott vissza. Ez a kitelepítés akkor 900 embert érintett, az akkori sváb származású emberek majdnem egyharmadát.

    Azt olvastam, hogy főleg a főút melletti házakban élő embereket érintette a kitelepítés. Mi ennek az oka?

    Ez nem azt jelenti, hogy csak pusztán a főút melletti házakból telepítettek ki embereket, de a főút mellett voltak akkor a leggazdagabb családok. Dunabogdány esetében is így volt, sokszor sajnos a vagyoni állapot határozta meg, hogy kinek kellett kitelepülnie, mert az egészet átjárta, hogy itt ingatlanról és vagyonról volt szó és mondani sem kell, hogy az emberi kapzsiság ilyenkor feltolul, és ez sajnos Dunabogdány esetében is így volt.

    Milyen kutatómunka előzte meg ennek a kiadvány megszületését?

    2004-ben egy OTDK dolgozatot írtam, és ezen a versenyen első helyezést értem el a dolgozatommal, de természetesen ez önmagában kevés lett volna egy teljes spektrumot átfogó kiadvány megteremtéséhez, ezért folytattam a kutatásokat. Ugye adott volt, hogy a nagyapám naplót készített. Ennek a szövegét is közöltük, és nem lenne teljes a kép, hogyha pusztán a kitelepítés időszakával, vagy az azt megelőző jogkorlátozásokkal foglalkoznánk, ezért nagyapám életútját is belevéve, de ettől függetlenül is az 1930 és 1945 közötti időszakot is feldolgoztam ebben a kötetben. Így képet kaphatunk arról, hogy milyen események vezethettek magához a kitelepítéshez és így teljes a helytörténetről szóló képünk.

    Mesélnél a nagyapád naplójáról? Milyen emlékeket tartalmaz?

    A naplónak az az egyedisége, hogy nem egy memoár, tehát nem utólag íródott, hanem ott voltak nagyapámnál azok a füzetek, amibe ezt a naplót vezette, és ezért egy kuriózum, mert nagyon részletes, és részletesen megragadja az eseményeket napi bontásban. Ilyen értelemben szerintem túl a helytörténeti vonatkozásokon, országos szempontból is érdekes lehet és fontos adalékokat szolgáltathat ezeknek az eseményeknek a kutatásához.

    Te mikor találkoztál először ezzel a naplóval?

    Meg nem tudnám mondani. Az érdekes inkább az, hogy mennyire nem volt jelen itt a falu közbeszédében ez a kitelepítéses időszak. Ahhoz képest, hogy mennyire megnyomorította ennek a községnek, közösségnek az életét, ahhoz képest tabu volt családon belül is. A nagyszüleimet személyesen érintette ez a dolog. Kitelepítették őket, a nagyapám úgy ugrott nagyanyám után a vonatra, hiszen akkor udvarolt még neki, sőt a nagyapám családja vissza sem jött már, tehát az én dédszüleim ott haltak meg kinn. Szóval, ahhoz képest, hogy ennyire markánsan meghatározta a falu történetét, arculatát, ehhez képest nem volt szó még családon belül sem erről. Gyerekkorunkban persze kapcsolhattunk volna, hogy mi is annak az oka, hogy a német rokonok jönnek látogatni, de igazából erről nem volt szó. A napló sem került így elő.

    1997-ig az ötven éves évfordulóig semmi nem volt erről. Most, hogy a könyvet írtam, nagyapámmal kapcsolatban akartam még adatokat gyűjteni az apámtól, meg az ő húgától, és egyszerűen ők sem tudtak erről a kitelepítéses történetről semmit, nekik sem mondtak semmit a szüleik. Nekem egy generációs élmény volt, amikor 1997-ben egyszer csak erről ott megemlékezés történt, és ott valami felszabadulás érzés indult el. Tényleg döbbenetes, hogy mennyire dominált az elhallgatás. Ez is motiválta azt, hogy én ezzel a dologgal elkezdtem foglalkozni.

    Milyen érzés volt először fellapozni a naplót, és végigolvasni a nagyapád történeteit?

    Nagyon részletes ez a napló. Nagyon részletes adalékanyagot szolgáltat, kvázi olyan szintig, hogy mit ettek, meg kivel találkoztak, mit csináltak, hogyan szöktek vissza. Ez a történet is jelen van, meg hogy a visszaszökés után hogyan próbál úgy megélni, hogy akkor még illegalitásban kellett itt lenniük - egyszer el is kapták őket és kitoloncolták őket Ausztriába, és visszaszöktek megint - hogyan segítettek a barátoknak, hogyan kaptak munkát, hogyan tudtak boldogulni, amíg szabadok lehettek. Úgyhogy igen, ez egy abszolút meghatározó élmény volt, hogy ez a napló megvan, nem beszélve arról, hogy egy szerelmi szál húzódik végig a naplón, mikor is nagyapám nagyanyámnak udvarolt. Tulajdonképpen ezért jött ő haza, mert az ő családja kinn maradt.

    Mekkora terjedelmű a napló, és mennyi olvasható ebből a könyvben?

    Maga a napló begépelve, az egész kiszökés-visszaszökés, olyan húszon egynéhány oldalt tesz ki, a kitelepítésre vonatkozó részletek teljes egészében közlésre kerültek.

    Megosztanál velünk egy részletet?

    Az nagyon érdekes például, amikor utaznak a bogdányiak a vonaton, ami Budafokról indul, és a vonat itt megy szemben Dunabogdánnyal, a Dunának a bal partján, a Nagymaros- Szob vonalon, és a bogdányiak ki tudnak nézni egy páran a réseken és látják Bogdányt és a fényeket - mert már este van és kivilágítják a falut - és így egy ilyen nagyon groteszk búcsúval búcsúznak Dunabogdánytól. Aztán Szobnál átlépi a határt a vonat. Hihetetlen nehéz érzések környékezik az embereket, ez a visszaemlékezésekben kitűnik,  meg nagyanyám leveléből is, amit haza írt aztán onnan kintről. Érdekes, hogy a jogalkotó ezt a dolgot tekintette a kitaszíttatás aktusának, tehát ott vesztették el hivatalosan az állampolgárságukat, mikor a vonat kimegy, és szörnyű, ahogy visszaemlékeznek erre az emberek szemben a faluval. De hát számtalan ilyen visszaemlékezés van.

    „Minden perc ki volt számítva, hogy oda érjek s tényleg ahogy leszálltam a Hévről látom hogy mozog a szerelvény. Oda rohantam a kapuőrséghez hogy engedjenek be én is menni akarok most jövök Szolnokról. Az őrség nagyon szívesen engedett gondolván azt, hogy megint egyel kevesebb. Menet közben felszálltam s ez volt a végelhatározás. Ötven kocsiból állott a szerelvény harminchárom személy volt a kocsiban megszámozva mienk volt a 7-es. Tíz számmal feljebb volt az érdekelt…..Most már kezdtem én is belenyugodni. A vonat tovább hallad szürkülni kezd s közel vagyunk Váchoz. Itt sokáig álltunk egyszer csak megismertem Rudolf haver hangját oda szóltam de nem tudtam hozzá menni. Távozáskor két kezét össze téve üdvözölt s búcsuztunk. Sötét van megyünk Nagymaros felé itt azt a hírt kaptuk hogy rövidesen követnek a többiek is. Megyünk a Szlovák határ felé reggel arra ébredünk hogy robogunk szlovákián át. Kedd már Cseszkoban vagyunk de nem tudjuk meddig s hová visznek.”- részlet Liebhardt István naplójából.

    Nem érezted úgy, hogy a családod történetét egy kicsit kiengeded így a kezedből? Hogy jobban belelátnak az életetekbe, mintha egy „átlagos” könyvet tartanának a kezükben?

    Ha az ember földolgoz egy témát, ha az objektivitás és szakmai szempontok alapján boncolgat egy bizonyos témát, akkor megvan egyfajta távolságtartás, függetlenül attól, hogyha beleássa magát az ember, akkor hihetetlen mélységekben meg lehet élni emberi sorsokat. Így viszont valóban egy kicsit mintha családtörténeti írás is lenne, bár nem ez volt a szándékom, de nyilván kikerülhetetlen volt.

    Bizony fölmerült bennem, hogy vajon mit szólnának a nagyszüleim ehhez? Ők nem voltak azért annyira rivaldafényben, elég visszafogott, szerény, vallásos emberek voltak, mégis azt gondolom, hogy ha valaki naplót ír, akkor valamiért mégiscsak úgy érzi, hogy valami közlendője van. Most utólag nem akarom megideologizálni, hogy miért is adtam ki könyvben ezt, mert nyilván nagyapám nem erre szánta, de azért ha voltak is félelmeim (és nyilván megkérdeztem apámat és a húgát, mint a legközelebbi hozzátartozóit a nagyszüleimnek, hogy ők mit szólnak és megerősítettek, hogy menjen a dolog), eloszlatták azt a rossz érzést, hogy az ember túlságosan kiteríti a családnak a történetét. Összességében most már nem bánom, nem a szenzációhajhászás volt vele a célom, ezt nyugodt szívvel mondhatom, úgyhogy tiszta a lelkiismeretem.

    András a könyv hasábjain így fogalmaz: „A kitelepített mintegy 843 fő, mint rideg szám természetesen megannyi sorsot, vélekedést, vágyat és történetet takar. E szám mögött megannyi ember még a történetek megítélésében sem volt egységes, ahogyan a saját kitelepítésére reagált. Amíg nagyjából együtt voltak a bogdányiak, legtöbben tartották egymásban a lelket a közelgő hazatérésről. A közösség természetesen még a rokoni szálakon túl is élt, a közös otthon elvesztésének ellenére. Jó látni a napló hasábjain is, hogy a falu ugye nem pusztán földrajzi fogalom. A közösség tagjai segítik egymást a bajban. Később is, ha kell szállással, étellel, hírekkel, a kitelepítés után közvetlenül pedig a reménnyel.”

    Forrás: Liebhardt András/Liebhardt István: Út az új Heimatba

    Fotó: hirado.hu

    Iratkozz fel hírlevelünkre